Egy réges-régi történet

Ezennel a turkálót megnyitom. Itt lesznek kitéve a régebbi történeteim. Bár használt, mégis (sokaknak) újszerű cuccok. Csupa príma áru… 😉

El sem tudom mondani, mióta készülök erre. De eddig sosem mertem.

Ez a mostani blog immáron az ötödik blogom. Talán. Blogoltam már hátizéno néven és más néven is (ne keresd, sehol nem találod már a nyomát, eltüntettem mindent). Az első blogomat azon a napon kezdtem el írni, amikor a harmadik, és egyben utolsó feleségemtől, ducizsutól elválasztottak. (Ezután az eddigi szereplőimet az eddigi blogos nevükön fogom említeni ebben a blogomban is. Majd megtudod, ki kicsoda… Csak olvass türelmesen 😉 ) 2009 május 18-án hazamentem a bíróságról, beléptem a társkeresőre, felhívtam az emelt díjas számot, és elkezdtem a blogomat. És írtam, és írtam… Hirtelen gyorsan sok olvasóm lett. Később társam is…

Azután újból és újból elkezdtem a blogolást. Hamarosan felfedem a mostani blogom előzményeit is. De ezt a történetet, ami minden eddigi blogom sarokpontja volt, itt szeretném kiemelni. Mert megérdemel itt egy külön bejegyzést. Olyan ríkatós… Még rám is hatással van minden egyes alkalommal, amikor újból elolvasom.

A történet… nos. Ez egy hűtlenség története. Egy csodás hűtlenségé. Életemben a két hűtlenségem közül az első. A második nem volt sem ilyen szép, sem ilyen izgalmas. Ezért a későbbiekben leszoktam a hűtlenkedésről. De ez…

Nem tudom, a lány, aki valahogyan ismét az ismeretségi körömbe került, hogyan fogadja majd ezt a történetet. Lehet, hogy most elveszítek egy olvasót. Nem tudom. Ha van elévülési ideje a hűtlenségnek, talán megbocsátja. Kiderül.

Vágjunk hát bele.

“Miért, miért…

21 éves voltam. Közelgett a nyári tábor – főiskolás voltam, és bár már tudtam, hogy nem fogok visszamenni szeptemberben Egerbe, de semmi pénzért nem hagytam volna ki Velencét. Ugyanebben a táborban ismertem meg egy évvel korábban azt a lányt, akivel mi voltunk egymásnak “Az Elsők”… Rövid, és viharos kapcsolat lett belőle, sőt később egy félresikerült házasság is. Szóval izgatott voltam, mint egy gyerek – pedig én nem gyereknek, hanem csoportvezetőnek mentem! És bár volt barátnőm… Áhhh…

Szóval gondolva mindenre… gitár, magnó, meg a szokásos “kellékek”… A tábor fogadói értetlenül néztek rám… Nem voltam a névsorban! A gyors észjárású táborvezető egy pillanat alatt talált nekem feladatot, életem legimádottabb feladatát: sport-, és zenefelelős… Semmi egyéb kötöttség, nem volt saját csapatom, akkor, és oda mentem, amikor csak akartam (persze miután lerendeztem a kötelező dolgaimat: reggeli ébresztő, reggeli torna, délutáni sportversenyek, meccsek, esti disco, stb…). A fogadóbizottságban volt egy lány… Idegesítően kunkorodtak a göndör aranyló fürtöcskék a homlokába. És ugyanolyan egészséges “40 fogas mosolya” volt, mint nekem (tele van a szám fogakkal, mit csináljak). Na és azok a halmok ott elöl huhhh… Még most is remegek, ha rájuk gondolok! Pimasz módon már akkor csokibarna volt!!!

Igyekeztem én minél gyakrabban és minél közelebb lenni hozzá – valahogyan mindig akkor sikerült az ebédlőbe érnem, meg ilyenek, akkor volt körülnézni-valóm a strandon, amikor ők éppen oda készültek, a focimeccsen igyekeztem egy kicsit rásegíteni a fiaira… Persze csak a fair play keretein belül… Azt hiszem, rettenetesen szerelmes voltam! Mint kiderült, neki is van otthon valakije… Úgyhogy megállapodtunk, hogy persze nem lehet ebből semmi komolyabb. Most meg izzadni kezdett a tenyerem…

Egyszer csak, azt hiszem, vasárnap lehetett, váratlanul beállított a barátnőm… Meg a barátnője, és emiatt a napom megváltozott… Kényszeredetten töltöttem vele a nap nagyobb részét, alig vártam a délutáni focimeccseket… Könnyű szívvel engedtem elmenni – igaz, előtte kicsit még rosszalkodtunk a strandon ott jó messze bent a mély vízben… (Volt egy ígéretem, hogy kivárom a 18. születésnapját, de azért az önmegtartóztatás mégsem volt az erősségem…)

Lementek a délutáni programok, engem evett a fene, egész nap nem láttam a szöszit! Valami esti programot hirdettek, talán disco-hajó, vagy mi lehetett, úgy rémlik, készültünk rá, de lemaradtunk, vagy ilyesmi… Mindenesetre valahogyan kettesben maradtunk, és elmentünk discoba. Vigyázat, ez nem mostanában volt, a discoban lehetett még élvezni, hogy együtt vagyunk, kimenni a teraszra, beszélgetni, senki nem tudta, mit jelent az, hogy drog, voltak lassú számok, amikor minden kötelezettségtől mentesen lehetett ölelkezni egymással… ooo… Emlékszem, túl voltunk egy lassú blokkon, és elkezdődött az izzás. Lassú óvatos simogatás, semmi tapizás, csak a hátát, kicsit a nyaka tövét, az oldalát, gondosan kerülve a mellének még a közelét is… Mindeközben a nyakamon éreztem minden lélegzetételét, és fojtott szuszogását…

A következő lassú blokk csak nem akart jönni… Zavartan kérdeztem, maradjunk-e még… Láttam, neki is ugyanaz kellene, mint nekem… Nem is kellett a válasz, egymásra néztünk, és elindultunk a kijárat felé, le a lépcsőn, kéz a kézben, ez annyira természetes, és magától értetődő volt, mint hogy meleg van, hiszen nyár volt. Mentünk lefelé, a kijáratnál intettünk a jegyszedőnek, és már kint is voltunk, alig néhány lépés, és… felcsendült a lassú… talán Glen Madeiros lehetett, vagy Laura Branigen… Egy emberként fordultunk vissza, és rohantunk felfelé kettesével véve a lépcsőket, kéz a kézben… Képtelenség, egyszerűen nem lehet leírni az érzést… Ketten voltunk, mintha senki más nem élne ezen a földön, és lehunyt szemekkel élveztük az érintést… és semmi mást… A lassú dalok egyszer csak hirtelen gyorsakra váltottak, mint akik egy másik galaxisból zuhantak vissza, szédelegve, tétova lépésekkel, lüktető halántékkal indultunk újból kifelé…

Át a téren, keresztül az országúton, és befelé a tábori kis erdei ösvényre… Még mindig egymás kezét fogva, reszketve… És a sötétben egyszer csak megmozdult a kezem, éppen erre várhatott, azonnal megállt, felém fordult, és én őfelé, már félig lábujjhegyre állt, és én hajoltam felé, és reszketve csókoltuk meg egymást… Nem tudom, meddig tarthatott, semmi vadság, semmi türelmetlenség – megérkeztünk, megkaptuk, amit akartunk… Csak léteztünk és csókoltunk.

Egyszer csak valami nesz zavart meg minket, gyorsan szétrebbentünk, majd elindultunk a tábor felé… Egyenesen az én szobámba… Azon a napon valami csoda történhetett, a szobatársam valahol máshol lehetett, és vissza sem jött napokig a szobába – vagy ki tudja… Nem lettünk teljesen az egymáséi, nem is ez volt a lényeg… Azt az érzést, azt az élményt soha nem fogom elfelejteni, de azóta is olyanról álmodok. Én akkor lettem Férfi, aki tudja, érti a Nőt, tudja, hogy mindennek megvan a maga ideje, hogy az igazi élmény nem az, hogy csitt-csatt, rohanunk, és keresztül gyalogolunk az egész életen!”

Jóéjt.

Holnapra is tartogatok meglepetést. Mert annyira aranyosak vagytok…