Lesznek, akik nem fognak most örülni, de mégis.
Tavaly év vége felé úgy döntöttem, hogy az egész életemet lecserélem. Benne mindent és mindenkit. Ez azt jelentette, hogy lényegében szinte mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot – ismerősök, család, stb. Barátaim nem voltak, úgyhogy nem kellett senkit sem megbántanom. Egyedül karácsonyoztam. Senki nem keresett és senkit nem kerestem. Senki nem hiányzott, és VALÓJÁBAN senkinek nem hiányoztam. Akinek VALÓBAN hiányzom, az odajön, és megmondja, hogy hiányzom! Illetve volt, akinek eszébe jutottam. Meg is lepődtem rendesen! (Köszönöm, Jozef!)
Szóval csak azt tudtam, hogy bent a fejemben túl nagy a zaj. Mindenki, aki valaha is beletett valamit a fejembe, egyszerre pofázott odabent, és ez már túl sok volt. Meg kellett várnom, míg mindenki elmondja a magáét és elcsendesedik. Nem élhetek tovább így, ezt tudtam. Hamarosan 50 éves leszek, és nemhogy semmim sincsen, de kilátásom sincs arra, hogy valaha is jobb lesz az életem. Az elmúlt éveimben (nagyjából 10-12 éve) kihajtottam a belemet, és mégsem ment semmi. Akartam egy szép családot, de csak elmebajosokkal és kezelhetetlenekkel keveredtem össze. Akartam egy saját vállalkozást, de akármibe is fogtam, csak még nagyobb bukás lett belőle. Háromszor vagy négyszer mentem csődbe eddig. Egy darabig még számoltam 
Emlékszem az 1997-es év elejére. 100 nappal a 30. születésnapom előtt úgy éreztem, ha ez így megy tovább, én kinyírom magam. Most tudtam, hogy nem fogom kinyírni magam, és azt is tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy bárki is kinyírjon. Mert a pokol felé vezető út is jóakarattal van kikövezve… Vagy valami ilyesmi.
Szóval egyszer csak pontosan két héttel ezelőtt vasárnap reggel itt ébredtem ebben a házban. Egyedül. Akkor még majdnem teljesen üres volt. Mostanra kezd megtelni élettel és élettelennel. Néha úgy érzem, hogy elérhetetlenül messze van az, ami szeretnék. Ha visszatekintek az elmúlt két hetemre, eláll a lélegzetem, hogy mennyi minden történt, mennyi mindent sikerült elintéznem. Mondjuk ez még mindig kevés ahhoz képest, aminek meg kellene lennie, de az elmúlt éveim legtermékenyebb két hetét tudhatom magam mögött.
A ház kezd úgy kinézni, mint amiben lakik valaki. Kicsit furcsa, de olyan érzésem van, hogy a ház hozzászokott a jelenlétemhez. Ahhoz, hogy matatok benne, rajta. Elfogadott. Illetve befogadott. Este hazavár, és ha későn érkezem, neheztel rám 
Onnan tudom, hogy elfogadott, hogy tudok benne aludni, jönni-menni. És reggelente fel tudok benne ébredni. Megszeretett. És ez kölcsönös. (Szerintem még az sem zavarja, ha hangosan hallgatom a zenét.)
Aztán elvégeztem egy csomó munkát. Rettenetesen nehéz munkákat. Sokszor csak csodálkoztam azon, hogyhogy nem törtem össze ebbe a teherbe? És kibírtam, és egyre erősebbnek érzem magam. És az is vagyok. Az egy évvel ezelőtt eltört karom is egyre használhatóbb. Egyre inkább van benne erő, van benne élet.
Aztán megismerkedtem emberekkel. Ilyenekkel meg olyanokkal. Azt vettem észre, hogy vannak, akik örülnek nekem. Mosolyognak rám. Tök jó! Nem is emlékszem, mikor mosolygott rám utoljára valaki. Most meg gyakran megtörténik.
A lányok szépek. Tetszenek! És némelyik hajlandó velem szóba állni. 
Nem hajtok senkit és senkire, de élvezem, hogy ismerkedek. Jó ez így most nekem.
Furcsa dolgot vettem észre. Most, mivel senkiről nem tudok semmit, képes vagyok teljesen előítéletektől mentesen beszélgetni. Képes vagyok csak azt figyelni, amit tesznek, amit mondanak. Nem befolyásolnak olyan dolgok, amiket tudok valakiről, hiszen semmit nem tudok róluk. Így aztán képes vagyok VELÜK beszélgetni. És ez jó! Ne tudd meg, mennyi mindent meg lehet figyelni az emberekről, amikor kijössz a saját fejedből!
Vannak érdekes, megmagyarázhatatlan, és furcsa dolgok körülöttem. De nem zavarnak. Valahogyan úgy érzem, hogy jól vannak azok úgy és ott. És érzem, hogy furcsa kérdések fognak válaszra lelni…
És végül itt vagytok nekem TI.
Hát csak hálát tudok mondani az Életnek Értetek. Mert az elmúlt 2-3 hétben annyian kezdtetek ŐSZINTE érdeklődést mutatni felém, hogy most még nem is nagyon tudok mit kezdeni ezzel a megnövekedett figyelemmel. De azért rajta vagyok, fel fogom dolgozni Olyan emberek kezdtek el figyelni rám, akikkel évtizedek óta semmiféle kapcsolatom nem volt. Meg olyanok is, akiket sosem láttam még élőben. Csak valahogyan az ismerőseim lettek ebben a virtuális világban. És… Azok, aki az elmúlt években körülöttem voltak, egészen egyszerűen ELTŰNTEK. Felszívódtak. Se kép, se hang. Nincsenek itt, nem figyelek rám (sosem figyeltek), nem kérdeznek, nem reagálnak. Hát nem furcsa?
Azt már nem tudom, mit akartam írni, és miért, de most egyelőre elég volt. Majd jövök még, ha eszembe jut valami
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: