Az elmúlt két hétben egy “szánalmas” kis kézikocsival, pár banános kartondobozzal és egy gurulós bőrönddel, valamint némi tömegközlekedéssel, és alkalmankénti baráti segítséggel elcuccoltam Pécsről Vázsnokra. (Na jó, a télikabátom és egy ágynemű-garnitúra még rám vár, de a lényegi részen már túl vagyok.) Mondjuk hosszú-hosszú évekbe telt, mire a személyes vagyonomat arra a szintre redukáltam, hogy megváltam minden szükségtelentől, és csak a használható felszerelésem maradt meg… Eközben dolgoztam, fát vágtam, jöttem-mentem, intézkedtem, egyebek. Azt hiszem, valami emberfelettit vállaltam éppen. De megcsinálom.
Nincs túl sok mindenem, és még javarészt csak a két kezemre számíthatok, de az újjáépítés elkezdődött. És ami még ennél is fontosabb dolog: hosszú idő óta először azt érzem, hogy egyre büszkébb vagyok magamra!
És igazából ez az utolsó dolog az, ami valóban számít.
Csak ne lennék ilyen hullafáradt…