Vázsnoki Varázsnok

Vázsnoki logisztikai központ – avagy a csoport ereje

Ma reggel egyszer csak azt vettem észre, hogy éppen telefonon szervezem a fuvart. Budapestről. Ide hozzám. Illetve…

A múltkor újabb segítő ajánlatokat kaptam: bojler, és konyhai mosogató, meg egyéb apróságok Budapesten. Aranykezű és -szívű barátom elhozná őket Fehérvárról, sőt be is szerelné. Csak odáig kellene eljuttatni a cuccot. Egyszer csak lett valaki, aki elvinné, de utánfutó kellene. Arany Barátom adta az ötletet, honnan lehet utánfutót szerezni. Telefonáltam apámnak, akit teljesen tűzbe hozott a dolog! Ma délután a közvetítővel találkoznak az utánfutó-kölcsönzőnél Fehérváron. Apám kifizeti a bérleti díjat, és az utánfutóval elindul az ismerős hölgy Budapestre! Ők ketten sosem találkoztak egymással! Sőt. A hölgyet én is csak egyetlen alkalommal láttam még a nem túl kellemes emlékű veszprémi időszakomban. Az utánfutóval ma este felmegy Budapest közelébe, és holnap elmegy az egyik helyre a mosogatóért, majd utána a bojlerért, és elviszi Arany Barátomékhoz, aki valószínűleg hétfőn eljön az egész batyuval hozzám.

Én nem tudom, te csináltál-e már az életben akár csak hasonlót is – szerveztél-e már ilyen abszolút furcsa expedíciót – olyant, aminek a lényege az, hogy mások egymáshoz adott segítsége a TE életedet javítsa, a TE problémádat, nehézségedet oldja meg?

Igazán elgondolkodtam. Most. Is.

Mi az, ami… Miért tesznek meg az emberek ilyen furcsa dolgokat?

Én igazán sok embernek segítettem már. Mégis nagyon, nagyon-nagyon nehezemre esett segítséget elfogadni, nemhogy kérni… Inkább megcsináltam magam, inkább meghaltam volna… és meg is haltam sokszor!

És ez az egész olyan csodálni való élmény! Ezt éreztem meg, ez az izgatottság csapott meg, amikor apámmal beszéltem, hogy emberek egy olyan közös kaland résztvevői – önkéntes résztvevői! -, ami igazán jó kihívás, egy igazi aprócska, vagy nem is annyira aprócska Hőstett. Hogy segítsenek valakinek. Csak úgy. Az élményért. Az érzésért.

Volt, aki… emlékszem, amikor bontogattam az ajándék biciklit – tudod, szinte láttam lelki szemeim előtt ugyanannak a folyamatnak az ellenkezőjét – amikor a lehető legnagyobb gondossággal csomagolta az Északi-középhegységben Rapunsel a biciklit, hogy tökéletes épségben érkezzen meg hozzám, és hogy a lehető legnagyobb örömet okozzon. Valami olyannal, ami az ő számra nem szükséges, és bár értékes egy dolog – nagyon is az! – inkább választotta azt, hogy nemhogy ingyen, de saját pénzen szervizelve, portaköltséget kifizetve elküldje. Hogy láthassa az örömömet. És sikerült neki. Nagyon-nagyon sikerült neki!

Volt, aki ezt írta, amikor a segítségét ajánlotta fel: “szilárdítsd meg az anyagi helyzetedet, biztonságodat és az nekünk viszonzás”. Ezt igazából nem is sikerült megértenem. Joe barátom pedig valami olyasmit, hogy azért kell végig csinálnom, hogy reményt adjak a hozzám hasonló nehéz helyzetben lévőknek. Reményt… Na EZEN gondolkodtam el.

Kétségkívül hiánycikk ebben a világban a Hit és a Remény. Én sem a hatalmas nagy magabiztosságommal ugrottam bele ebbe a házba, ebbe az életbe. Ami azt illeti, ennél vakmerőbb és reménytelenebb dolgot még soha életemben nem csináltam. Egy dolgot tudtam csak: nincs más választásom. Elfogyott az út a lábam alatt, és már semmit sehogyan nem lehetett visszacsinálni – és ha lehetett volna, se akartam volna már visszacsinálni. Túl sokszor csináltam vissza, tákoltam össze, toldozgattam-foldozgattam a szaros életemet, és csak azt az egyet tudtam, hogy EZ ÍGY nem mehet tovább!

Nem tudom, hogyan fogok élni az elkövetkező időszakban. Már most sem úgy élek, mint amire fel voltam készülve. Egyetlen hónap alatt majdnem emberi körülményeket teremtettem magam köré, és ez most már napról napra egyre jobb lesz. Eszem ágában sincsen abbahagyni. Sem magam miatt, sem a fiam miatt, sem a jövendőbeli családom miatt, sem a régi, vagy újonnan szerzett Barátaim miatt, de mostantól már azok miatt sem, akikről semmit nem tudok. Akik nagyon nehéz életet élnek, és egyetlen pillanatát sem élvezik.

Meg akarom mutatni MINDENKINEK, hogy van kiút. Valamerre kell, hogy legyen! Azt látom, hogy ennek a Gondolatnak, ennek a hozzáállásnak ÉRTÉKE van ebben a világban. Mivel nagy szükség van erre, így az értéke is kimagasló. Olyannyira, hogy szinte csodaszerűen emberek egyre nagyobb csoportja kezdi támogatni, figyelni, drukkolni, hogy menjen, hogy a veszteségek elkerüljenek, hogy az elképzelések sikerüljenek, hogy a tervek ne csak halott tervek maradjanak. És az Érzésért, hogy mindennek ŐK MAGUK is részesei. Hozzájárultak, beletették a maguk részét, és örülnek, hogy önzetlenül segítettek, hogy segíthettek, hogy tudhatják, hogy a megfelelő helyre tették a figyelmüket, a törődésüket, az energiájukat.

Ezt a dolgot valahogyan el kell tudni hinni mindenkinek.

Hogy egyre több emberi élet legyen szép, szebb, és egyre szebb.

Hogy legyen egy élhető világunk.

Szeretném megmutatni NEKED, NEKTEK, hogy létezik ez a világ. Valahol mélyen legbelül egyre többünk szívében.

És ha azt szeretnéd, hogy ez a kör táguljon, keresd meg a módját, hogy eljuttasd, segíts eljuttatni ezt az üzenetet minél több emberhez. Küldd el, kérlek, akinek csak tudod ezt az írást, legyen az privát üzenet, nyilvános megosztás, vagy bármi. Tedd hozzá, kérlek a magad részét ehhez a dologhoz. Ha úgy gondolod, hogy méltó rá.

Évek óta kattog bennem egy üzenet. A szeretetről. Nem fogom elrontani holmi fennkölt maszlaggal a végét. Az írás arról szól, hogy ennek az univerzumnak a legnagyobb titka az, hogy szeressük az embereket mindazok ellenére, amik miatt nem kellene szeretnünk őket. Valahányszor a kezembe került ez az írás, megállapítottam, hogy én sajnos még nem vagyok elég nagy. Még nem tudom szeretni az embereket mindazok ellenére… De talán majd egyszer én is leszek akkora. Talán.

Tudod, az elmúlt hónapban nagyot nőttem. Elsősorban a magam szemében. És közben észrevétlenül fogyott belőlem a neheztelés. Nem is vettem észre, mikor hogyan történt. Még nem fogyott el teljesen, de hogy jóval kevesebb maradt mára, mint amennyi volt, ebben egészen biztos vagyok. És azt hiszem, ezt sokan érzik is.

Vannak véletlenek – egy váratlan kis csomag, amiben a számomra oly kedves fényképek vannak, egyszer csak idetalált hozzám 8 hónappal a Veszprémből való elköltözésem után! Nem kértem, nem tudtam, sőt eszemben sem volt, hogy ezek valahogyan elmaradtak az életem országútján. És most itt vannak, a kezeimben tarthatom őket!

Szeretném, ha Te is tudnád, hogy VAN értelme élni! Legfeljebb nem azt az életet, amit most élsz. Hamarosan eljön az én időm, amikor is ebben fogok tudni segíteni. Hogy kiszabadulj. Most még meg kell küzdenem a magam harcait, addig is olvass, figyelj. Mert közeleg az én időm…

Hamarosan úgyis találkozunk!

Várlak a Varázsnok-lakban!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!